Népünk márciusi védőszentjei

Egyházi jellegű népszokásainkban március hónapja jórészt a nagyböjti töredelem ideje. A hívek ilyenkor szívesen összejönnek a templomban, vagy egyes házaknál a fájdalmas olvasó elvégzésére, éneklésére. Népénekeink túlnyomó része éppen az Úr szenvedését, Mária fájdalmát siratja. Népünk különben a nagyböjtben ennek előtte olyan ünnepeket és ájtatosságokat is számon tartott, amelyeknek ma már szinte az emlékezetük is kiveszett. Nyomaikat legfeljebb kódexeinkben, régi imádságoskönyvekben és vallásos ponyvairatainkban találhatjuk meg. Ilyenek: Krisztus Urunk szentséges öt sebeinek napja (nagyböjt első péntekje), Krisztus Urunk töviskoronája napja (nagyböjt második péntekje), Krisztus Urunk drágalátos vérének napja (nagyböjt harmadik péntekje). Olvasók, litániák, imádságok, énekek, középkori misekönyveinkben pedig miseintenciók bizonyítják hajdani népszerűségüket, régi kultuszukat. Érdekes, hogy Tápén a nagyböjt heteit, illetőleg vasárnapjait is meg tudják nevezni: első a csonkahét és csonkavasárnap (Invocabit), második a guzsahét és guzsavasárnap (Reminiscere), harmadik a nevetlenhét és nevetlenvasárnap (Oculi), negyedik a sükethét és süketvasárnap (Laetare), ötödik a feketehét és feketevasárnap (Iudica), hatodik a virághét és virágvasárnap (Palmarum). Ez utóbbiak különben már általánosan is ismeretesek.

Március hónapjának egyébként első kiemelkedő népi patrónusa Szent Gergely. Napja (március 12.), a gregoriánus naptárreform előtt a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett és egyúttal az iskolaév kezdete is volt. Ezen a napon az elmúlt századokban országszerte ismeretes szokásként élt a gergelyjárás. Ez a szokás abban a középkori diákünnepben gyökerezik, amelyet IV. Gergely pápa rendelt el (830) Nagy Szent Gergely tiszteletére, aki a diákság érdekében sokat tett. Így lett Szent Gergely Miklóssal és Balázzsal együtt e középkori diákok patrónusa. A magyar gergelyjárás bizonyára szintén a középkorba nyúlik vissza, első biztos adatunk azonban csak a XVII. századból való. Az oktatás régi patriárkális rendjének változásával a játék az iskolából kiszorult, de mint népszokás, és mint dramatikus gyermekjáték napjainkig fennmaradt, hiszen a gyermekek a néphagyomány leghűségesebb őrei közé tartoznak.

Népünk februári védőszentjei

A februári jeles, a népnek emlékezetes napok sorát Gyertyaszentelő Boldogasszony nyitja meg. A naphoz fűződő népszokások a liturgiában gyökereznek. Tudjuk, hogy ezen a napon az Egyház gyertyát szokott szentelni. A szentelt gyertya Krisztust jelképezi. Ahogy az agg Simeon tartotta karján a kis Jézust, éppen úgy tartják kezükben a hívek is a gyertyát, Krisztus jelképét ezen a napon. A gyertyaszentelés régente nagy ünnepélyességgel, az egész közösség részvételével történt. Így Kiskunfélegyházán 1808-ban a városi tanács elhatározza, hogy az ünnepen „úgy, mint régente a hívők nagyobb buzgalma, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak: kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak és gyertyák osztatván ki közöttük, a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal.”

A szentelt gyertyának a katolikus népéletben számos alkalmazása van. Égi háború idején szokták meggyújtani, hogy a vihar rontó szelleme Krisztus előtt megszégyenüljön. Haldoklónak adják a kezébe, hogy a kísértő gonosz lelket messzire riasszák vele. Különösen az olyan gyertyát tartják hasznosnak, amelyet már hétszer megszenteltek, hogy a lélek ne keresse sokáig a mennyország kapuját.

Balázs (február 3.) napján történik a Balázs-áldás, vagy más néven a balázsolás. Szent Balázst ősidőktől fogva tiszteli a keresztény nép, mint a torokbajok csodálatos orvosát. Egyes magyar vidékeken ismeretes a balázsnapi almaszentelés is, amelyet sajátos hazai liturgikus fejleménynek kell tekinteni. Az ilyen almát hathatós orvosságnak tartja a nép.