Az ostyahordás jászsági hagyományai
Az ostyahordás a karácsonyi köszöntés egyik sajátos, nagy múltra visszatekintő formája. A kántortanító karácsony előtt ostyát sütött és tálra vagy kosárba helyezve az iskolás gyerekekkel szétküldte a családoknak. A gazdasszony babot, tojást, kolbászt, szalonnát küldött cserébe a kántortanítónak, a gyerekek pedig pénzt, almát, diót kaptak az ostyahordásért. Ez a családoktól kapott adomány valamikor a kántortanító díjlevelében is szerepelt.
Történeti adatok tanúskodnak a szokás régisége mellett. Az ostyahordás vagy hostatio a középkorban a pap hatáskörébe tartozott. Az ő feladata volt a híveknek széthordani az ostyát és ezért a befolyt termények (bab, lencse, mák liszt, tojás) őt illették meg. Manga János idézi a dobsinai (Gömör m.) lelkész 1622-ben kelt javadalmi leveléből az alábbi részt: „pápista korban szokás volt, hogy a r.k. plébános karácsonykor ( in vigiliis nativitatis Christi) feszülettel áldozva járt körül, mi bálványimádás lévén, jámbor elődeink e helyett azt hozták be, hogy az ev. lelkész poharat (kelyhet) küld körül és így gyűjt magának egy forintot és egy-két garast.” Itt valójában arról lehetett szó, hogy a pap karácsony böjtjén a ministráns és a sekrestyés kíséretében elment hívei házába, odavitte a szentelt ostyát, a feszülettel valószínűleg megáldotta a szobát és a háziakat, amiért cserébe terményeket kapott. Távozásakor a hívek megcsókolták a keresztet. A ”feszülettel áldozva járt körül” szövegrész minden bizonnyal ezt jelenthette, ez volt az, amit a protestánsok bálványimádásnak tartottak. Bálint Sándor szerint az ostyahordás a középkori eulógia csökevényes maradványa. Ez azt a megszentelt kenyeret jelentette, amit a misén a pap azoknak a híveknek osztogatott, akik nem áldoztak. Ebből alakult ki az a szokás, hogy a pap karácsony böjtjén híveinek látogatásakor szentelt kenyeret vagy ostyát vitt magával, amiért élelmet kapott. Az ostyahordáson kívül a kántálás (cantatio) és a koledálás is a pap hatáskörébe tartozott a középkorban nagyobb ünnepek előtt. Az így szerzett pénz vagy termény ugyancsak a javadalmai között szerepelt. A Nógrád megyei Vanyarc egyházi jegyzőkönyvében feljegyezték, hogy „ostyahordás azaz hostatio karácsonyi időben van, koleda évente hatszor. A vanyarci evangélikus egyház canonica visitatiója csak 1900-ban mondja ki, hogy a cantatio és koleda meg van váltva, oly módon, hogy minden gazda 50 krajcárt, minden zsellér 30 krajcárt és minden konvenciós cseléd 20 krajcárt fizet e címen a párbérhordás alkalmával.”- írja Manga János. Vagyis a lakosok pénzzel megválthatták a papnak járó javadalmakat, aki ezután már nem járt ki nagyobb ünnepeken a családokhoz. A régi egyházi előírás azonban, mint népi gyakorlat még sokáig tovább élt.
ent a presbiterekkel. Anyám otthon tartott szolgálatot. »Szabad köszönteni?«»Szabad, szabad!«– ismételte gyermeki örömmel. Le-lehunyta a szemét, próbálta kitalálni a hangot, vétség, ének szerint a vendégek személyét. »Ez Juli, ez Feri, Gergi, Verona, Ilona! Újra látjuk egymást!« A gyerekeknek és a cigányoknak kiosztott egy zsáknyi perecet. Jóízűen kacagott a tréfás köszöntőkön. »Mondd még egyszer!«– »Hallgasd!«–intett felém. Rokoni, baráti, ismeretségi szálakat bogozott újra. –»Ezt a fiúcskát ismered? A Jónás fia! Hát azt a szép lányt? A Mihályé! Öleld meg a bátyádat! Istenem be szépen nőttök! Istenem, hogy múlik az idő!«”
