A szégyenkő, tarisznyakő, szégyenfa, pellengér

A fent említettek mind megszégyenítő büntetőeszközök voltak, amelyet Európában helyenként (Királyföld) a XIII. századtól, tömegesen a XVI. századtól kezdve sok helyen még a XX. században is alkalmaztak a részeges, parázna, tolvaj, garázda, becsületsértő, botrányt okozó vagy gyalázkodó személyekkel szemben. A szégyenkőnek (pellengérnek) többféle használata lehetett:

1, a követ az elítéltnek egy meghatározott távolságra kellett elvinnie nagyobb embertömeg szeme láttára (pl. vásár alkalmával), sokszor dob és sípszó mellett, Erdélyben sok helyen tarisznyába téve történt a szégyenkő hurcolása (innen a tarisznyakő elnevezés), amelyen groteszk ember-, szamár- vagy nyúlfej volt látható.[1]

2, A kőre állítva gúnyolták, szégyenítették meg a bűnös embert.

3, Amennyiben kőből vagy fából készült pellengért állítottak, ahhoz kikötötték az elítéltet, akit szidalmaztak, leköptek, megdobáltak az arra járók, olykor pedig a hóhér meg is verte vagy korbácsolta.

Már Kálvin János első genfi fellépésekor (1536-38) az új vallás kialakításánál szerepet kapott ez a büntetési forma. Kálvin 21 pontban foglalta össze, amit egy evangéliumi embernek hinni kellett, amire aztán a tanács jóváhagyását követően a polgároknak fel kellett esküdniük. Az Istentiszteletet az úrvacsora köré építette fel, a bűnben élőket pedig előbb az úrvacsorázástól tiltották el, folyamatos visszaesés után azonban pellengérre állították és –bűneiket jelezvén– nyakukba akasztották a boros üveget vagy a kártyát.[2] Többek között ennek a megszégyenítés módnak köszönhette Kálvin, hogy elüldözték onnan.[3]

Meg kell említenünk, hogy ezt a büntetési módot néhányan nem tekintik a népi kultúra velejárójának, mivel az szerintük egy felettes (egyházi) szerv feudális rendi maradványa.[4] Ez a vélemény szerintünk nem igaz, hiszen a Református Egyházközségekben valódi népképviselet valósult meg. A presbitereket demokratikusan választották az egyháztagok azok közül, akik hitben jártak és tagjai voltak az eklézsiának, és aztán ezek intézték az egyház és mindennapi élet dolgait, hívták vagy küldték el a lelkészt (ha nem tetszett a működése), gazdálkodtak és döntöttek a fontos ügyekről a gyülekezetekben. Számos falunk tanácsa teljesen megegyezett a presbitériummal!

A pellengérre igény volt, maga a falusi társadalom is elvárta az apróbb bűnök elkövetőinek megregulázását. A szégyenfa vagy szégyenkő a korabeli falvak és városok arculatához ugyanúgy hozzátartozott, mint a templom, kocsma, piac, községháza, nagyrészt ezek mellett vagy előtt került kihelyezésre jól látható helyre. A bűnök vezeklésének a része volt az eklézsiakövetés is. A bűnösnek bocsánatot kellett kérnie bűnéért és meg kellett fogadnia a gyülekezet előtt, hogy nem vétkezik többé. A büntetéseket egyházi jegyzőkönyvekbe vezették. Jász-Nagykun-Szolnok megyében 3 település is található, ahol a Református Egyháznak díszes, szépen festett jegyzőkönyve van, amibe fel vannak pontosan vezetve az eklézsiakövetők, időpontok és bűnök. Kenderesen oszlopokba rendezve vezették „A Meg-esett Személlyek”-et időponttal és vétkekkel. Kondás Péter Mihály 1765. augusztus 31-én paráznaságban találtatott vétkesnek, míg Berényi István 1766. március 24-én káromkodásban.

Amennyiben vegyes lakosságú településen történt az eset, a presbitérium a saját felekezetű tagját büntette meg csupán.[5]

A jászalsószentgyörgyi római katolikus templom kertjének déli sarkában a millennium alkalmából ültetett hatalmas tölgyfa tövében egy lapos szív alakú bazaltkő hever. Két évszázadon keresztül ez volt a község szégyenköve, amelyre a „kisebb” bűncselekmények elkövetőit állították fel. Jászalsószentgyörgyön kialakult szokás szerint a Cérnákat pálcával vagy bottal, a nőket pedig korbáccsal sújtották. A községi protocollum (jegyzőkönyv) feljegyzéseiben a büntetés számtalan esetét őrizte meg számunkra. Közülük álljon itt két ítélet az akkori elöljáróság fegyelemtartásának megvilágítására. 1761-ből:

„Halla István megrészegedvén korán a templom előtt a népnek szemeláttára káromkodott. Másoknak jó példájára, magának pedig megjobbítására 100 pálczákkal megcsapatni decidállatik. ”

1764-ből: „ Vanger Ilus, a Fejes János menye 25 korbáccsal megcsapattalik azért, hogy mind Fejest a gazsullyal meg szurkálta. Fejesnél is össze karmozsálta s irtóztató mocskos szóval az öregasszonyt tsúfolta is, ezért a most említett büntetést, ha pedig ennek utána olyan rajta tapasztaltatik valahányszor, annyiszor ezen büntetése megfog dupláztatni.”

1948 júniusában a felháborodott, mélyen vallásos asszonyok az államosításra szavazó Berkes Jolán tanítónőt állították ide pellengérre. A fellázadt asszonyoknak az külön sérelmes volt, hogy Berkes Jolán, aki kántorkodott is a háború alatt a faluban, kántor-tanító létére, az egyház ellen szavazott.

Bugyi településen a Református Templom kertjében áll olyan szégyenkő, mely eredetileg római mérföldkő lehetett. Felirata szerint a református egyház 1783 és 1824 között használta. Protokolluma számos eklézsiakövetési eljárás emlékét őrzi, melyek során az egyházi törvények megsértői a szószék és a templomkertben felállított szégyenkő előtt bánták meg bűneiket.[6] Itt a hagyomány megőrizte az eklézsiakövetés „liturgiáját” is, melynek során az egész gyülekezet a vétkes szemére vetette bűnét.[7]

Nagykőrösön a XVIII. század végén és a XIX. század elején a nyilvános eklézsiakövetésre ítélt személyt a református templomban erre a célra fenntartott fekete székre ültették.[8]

A kiskunlacházai szégyenkőhöz a kihirdetés után kikötötték az adott személyt, majd itt hagyták, míg a kiszabott büntetés ideje le nem járt. Ez idő alatt az illető a templom felé fordulva fohászkodhatott bűnbocsánatért.[9]

A kiskunhalasi bazalt szégyenkő, amely a református templom mellett található főként a XVII.. században volt használatos. Felirata szerint: „Eredetileg a templomban a bejárat mellett volt, erre a kőre ültették, vagy állították közmegvetésre azokat, akiket valamely vétekben bűnösnek ítéltek. Pl. vasárnap munkát végez, lop, házasságtörő, parázna, hazudik, káromkodik, felebarátját sérti, szidalmazza.”[10]

Fertőrákoson is volt börtön a piactéren, a községháza és az uradalmi malom közt, de annak nem volt pellengére, ezért akkoriban még a régi börtön melletti szilfához kötözték a bűnösöket. Az új börtönt és a pellengért is a község vezetői kezelték, a bűnösöket a kapitány vagy tömlöcbe zárta, vagy pedig pellengérre ítélte. Itt is még a XX. században is alkalmazták néha a településen ezt a büntetési módot. A fertőrákosi pellengérre állítottak például 1912-ben egy házasságtörő asszonyt, a 30-as években pedig három napig itt állt egy kukoricatolvaj, aki a szomszéd faluba valósi volt. Az utolsó feljegyzés 1946-ból való, amikor egy krumplitolvajt ítéltek a szégyenkőre. A kiskunfélegyházi Bozókon a Kiskun Múzeumban, a nyíregyházi Királypusztán pedig a Jósa András Múzeumban is megtekinthető néhány megmaradt pellengér.

A köznyelvbe mondásként is beszüremkedett ez a fegyelmező eszköz, hiszen ma is használjuk a „pellengérre állították”, „kipellengérezték” kifejezéseket. Akkor mondjuk valakire, ha nyilvánosan kínos helyzetbe hozták, megkritizálták az illetőt.

Irodalom:

Benedek Csaba: Reformáció 500: Fejezetek a Jász-Nagykun-Szolnok megyei reformáció múltjából és jelenéből. A reformáció népi kultúrára gyakorolt hatása Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnok, 2018.

Bugyi nagyközség hivatalos honlapja

Femina: Itt büntették meg a parázna lányokat: erről híres a magyar falu

Kiskunhalas a csipke városa: Kishunhalasi szégyenkő

Lukácsi László: Szégyenkő a templomkertben (In: Redemptio 2008. XV. Évfolyam 4.szám.)

Néprajzi Lexikon: szégyenkő, tarisznyakő

Magyar Néprajz VIII. Társadalom/A társadalom működése/Törvények, szokásjog, jogszokás/A bűn és büntetése/A megszégyenítés, mint közösségi büntetés/A szégyenkő, a pellengér

Origo: Tudja-e, hogy hol áll még ma is pellengér Magyarországon?

Presbiterképzés: Kálvin János (1509 – 1564)

Ruzsa-Nagy Zoltán: Az egyházfegyelem gyakorlata a Kecskeméti Református Egyházközségben a 18. században

Szakál Aurél: Szégyenkő és pellengér a Duna-Tisza közén. In: Határjelek és hagyásfák. A 70. életévébe lépő Bárth János tiszteletére írott tanulmányok. Szerk.: Kothencz Kelemen. Baja, 2014. 420–429.