2018. november 16. péntek, 00:00
Hanusz István
           
Népregék
Történeti mondák Hont vármegyétől Máramarosig
Hont vármegyében, a szántai vízforrások között lúgzó alakú üreg van, fölötte emberforma kőszikla, alatta pedig kénes víz buzog; a néprege szerint lúgzójával együtt kővé merevült asszony az, ki Lucza napján lúgozni mert. Egy kemencze alakú szikláról s a benne elszórt kövekről pedig úgy szól a népmonda, hogy egy másik asszony kővé vált kenyerei azok, mert szintén Lucza napján esett rá a sütés.
A váczi kálvária-kápolna falát kívülről mésztufa burkolja és szépen ellenáll az a szivacsos kőzet a légköriek romboló hatásának; de mivel durva lyukacsosságával jól imitálja a rozskenyér hólyagos belét, keletkezési módja megfejtésére csakhamar kész lett a néprege, hogy kővé vált kenyértésztája annak az asszonynak, ki éppen nagypénteken akart sütni.
Gömörben, a lipócei várrom előtt kőoszlop áll, a néprege szerint egy megkövült asszony a gyermekével karján. Szerette a várúr fia a jobbágy leányt, de a büszke főnemes rossz szemmel nézte és rangos menyasszonyt szerzett a fiának. Nem szívesen vette az, de bele kellett nyugodnia az apai vasakaratba. Fölvánszorgott az elhagyott leány a sziklatetőre s onnan a mélybe akarta magát vetni a lakodalom éjjelén, árva kisdedével együtt, de legyökereztek a lábai a vigalom hallatára és kővé merevült gyermekestől a várral szemben, s mint állandó szemrehányás ott áll ma is.
Hozzá hasonló Abaúj-Tornában a regéczi vár előtt álló kőasszony, s azt zengi a néprege róla, hogy kővé vált pórleány az, kit a várúr fia csábított el, de aki karján tartott gyermekével együtt bánatában változott kővé, midőn meglátta, hogy a hitehagyott úrfi más leánnyal megy esküvőre. Nem messze tőle van a Vénbanya köve három testvérével, kik együtt azért kövültek meg, hogy szőlőjükben még Úrnapján is dolgozni mertek, nem is terem a földjük azóta egyebet tücsöknél és gaznál. A szádellői völgyben Attila lova patkójának a nyomát látja a nép a sziklán, más változat szerint a hun király fiától, Dengesicstől ered az.
Módosítás dátuma: 2018. november 15. csütörtök, 06:29
Bővebben...
2018. szeptember 09. vasárnap, 00:00
Radomszky Mihály
Szentmihály
Abban az időben — mondja a szájhagyomány — amikor a keresztény hadak Budavárnak a töröktől való visszafoglalásával voltak elfoglalva, Szent-Mihály területén gyönyörű pázsitos tisztásokkal tarkított rengeteg erdőség volt.
E rengeteg szolgált menedékül Pest város lakóinak, mikor a tüzes várostrom otthonaik elhagyására kényszeríté. A mondott időben ez gyakori eset volt.
*
Az Úr 1686. esztendejében Károly herceg keményen szorongatta a várvédő törököket és az ostromlott sereg már-már föladta a várat, azonban közbe esett Szent István király napja, amikorra a fővezér beszüntette a vár ostromát.
Ezt a pihenőt jól fölhasználták a törökök. A vár fölmentésére siető basának sikerült árulás útján néhány száz janicsárt a várba csempészni.
Az ostrom alatt Pest város vénei, az asszonyok, gyermekek, meg a fegyverfogásra alkalmatlanok megint csak az erdőben húzták meg magukat. A táborban levők ki-kilátogattak övéikhez hírt vinni.
Szent István napját követő éjjelen egyik legelőkelőbb pesti patrícius családnak fiatal tagja, a ki az ostromló seregben küzdött a törökök ellen, kétségbeesetten rohant öreg apjához az erdei menedékbe.
Alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa, miszerint őtet gyanúsítják az árulással és hogy e miatt halálra ítélték, — s nyomon követték üldözői. A szerencsétlen fiatal embert elfogták, s nyomban atyjának szeme láttára karóba húzták.
Az öreg patríciusra fiának rémítő halála, de különösen az a fölött való lelki tépelődés, hogy csakugyan fia volt-e a hazaáruló — megőrjítő hatással volt.
*
Módosítás dátuma: 2018. szeptember 09. vasárnap, 07:32
Bővebben...
|
2018. április 21. szombat, 06:44
Pataky István
Az utolsó tündér
A Latorca és Bodrog közti vidéken, a mostani géresi határ még csupa láp volt abban az időben, a midőn az utolsó tündér, a Liliom tündér élt. Olyan láp volt az egész vidék, a melynek nádas, kolokányos, hínáros szélére sem mert halandótól született behatolni. Hát még oda, a hol a csupa vizi liliommal fedett sík víz tündökölt. Oly mély volt ezek közelében a víz, hogy a mostani legmagasabb templom tornya sem látszott volna ki belőle. A megközelíthetlen víztükör közepén volt az utolsó tündér király csupa liliomból készített palotája. A tündér királynak egy leánya volt: Liliom. Mintha az utolsó tündérleánynak az elmúlt tünderek minden szépségét, báját egyesíteni kellett volna, olyan volt Liliom.
Más tündérek nem álltak szolgálatára az utolsó tündérnek, az óriási víz minden úszó és repülő állatai végezték tehát az udvari szolgálatokat.
Mindenfelől az új, üdvözítő vallás, az új Istenházainak harangkongásait hozta a szél fülükbe, mintha folyton mondogatta, csillingelte volna, hogy a lápokkal együtt elfognak tűnni a rege, a pogánykori alakok. El kell tűnni a tündéreknek is.
Liliom órákig eljárt liliom kocsiján, melyet vadludak, vadréczék, vagy a láp halai húztak a liliomok közt. Aztán ha estenden megszólalt minden oldalról a templomok harangja, visszatért a palotában búsuló atyjához, akinek nincs már barátja, akinek nincs már reménye. Csak azt a véget várja, amely a tündéreknek is meg kell hogy érkezzék.
Nem is volt annak már egyéb öröme, mint a tündérek közt is gyönyörűséges, tündér szép leánya Liliom, s nem is volt egyéb vágya, hogy az uralja az ő elmúlása után ezt a gyönyörű láp vidékét sok emberöltőn keresztül.
Tiltotta is a láp szélétől, nehogy meglássa azokat, akik a halandóságnak kitéve vannak.
Szárazabb időkben a láp széleit ellepték a lakosok marhái, s az ökör pásztorok furulya szava elhangzott csendes estéken a tündér király liliom palotájáig. Olyankor hívta a király leányát, a palota alsó részeibe, a hova nem hatolt el a társaságban élő emberek zaja.
De azért Liliom meg nem állotta, hogy liliomról-liliomra lépkedve el ne menjen a lápok széleire, a hol a pásztorok legeltettek. Sokáig elhallgatta azok beszédjét, amelyben annyiszor előfordult a szerelem. A szerelem, amiről mitsem tudott, de a mit atyjától megkérdezni nem mert.
Egyszer egy ilyen kirándulása alkalmával, egy lovast látott a láp szélen léptetni, a kinek szemei a víz tükrét nézegették, mintha keresne, mintha látni akarna valakit.
Bővebben...
2017. április 03. hétfő, 06:11
Jánoska Antal
Az újszászi hídi csárda mondája
Egy monda nyomába eredtünk: a 100 évig álló újszászi kocsma történetének emlékeit kutattuk. Ma már nyomait sem találjuk meg, helye viszont korabeli térképek alapján behatárolható. A 32-es útról leágazó jászladányi útnál, közvetlenül a Zagyva holtági hídja közelében lehetett. 1794-ben „Újszászi csárda”, 1796-ban „Külső csárda” néven szerepel. „Malomszögi csárda” a neve az 1900 körül készült kataszteri térképen, de szerepel az 1890, 1910, sőt 1937-es katonai térképeken is. Viszont újszásziak az 1930-as években már csak falainak maradványaira emlékeztek. Erről a csárdáról írt legendát a jászjákóhalmi Holla János 1960-ban, a Szolnok Megyei Néplapban Az újszászi csárda mondája címmel:
Orczy csárda, rongyos csárda, Tetejét a szél elhordta,
Lóg rajta az ablakráma, Nem jár abba betyár soha.
(Pocaj András)
Emlékeimben kutatva felidézem 1914 februárjának egyik estéjét. Farkasordító hideg volt akkor télen, de akkor este is. A bandázók a kemencepatkára húzódtak. Mi gyerekek a kuckó szájában hallgattuk szájtátva Pocaj András bácsit, mert hát övé volt a szó. A rongyos csárdáról mesélt történeteket. Pocaj András bácsi fiatal korában a Boros Sándor bandájához tartozott. A banda szétszórása után két évi börtönt kapott, amit a „birinyi kapitányságnál” töltött le, utána került a mi falunkba.
„Mint fiatal betyár ember Boros Sándorral sokat megfordultam az ujszászi rongyos csárdában. Az Orczy báróé volt ez a csárda. Bevitt bennünket a csaplárosné kökény szeme. A Csaplárosné híres szépség volt. A szeme jobban perzselt, mint a júliusi napsugár. Azért szól a rávaló nóta így: „Savanyú a bora bora, de édes a szemének sugara” (Pocaj András)
Módosítás dátuma: 2017. április 08. szombat, 11:52
Bővebben...
|
