Érmellékről röviden

Az Érmellék a Berettyó és az Ér közötti sík- és dombvidék mintegy 30–35, részben vagy egészben magyarlakta községgel. Nevezetes helységei: Margitta, Érmihályfalva, Székelyhíd, Bihardiószeg. A kora Árpád-kor óta magyarlakta táj, nagy múltú történeti borvidék. A 16. századtól van román lakossága is, ma Romániához tartozik.[1]
A megnevezés, amely az Ér patakot említi, már a XIII. században előfordult elvétve néhány oklevélben, míg az Érmellék, mint tájnév a XV. században jelentkezik elsőként. Anonymus is megemlíti az Ér patakot, mint: Humusouer.[2] Az Érmellék megnevezés, mint tájnév legkorábban a leleszi prépostság oklevéltárában bukkan fel 1445-ben. Ekkor Éradony határának említésekor „Ermellek terrae arabilis” néven emlegetik.
Ahogyan azt Fényes Elek megfogalmazta: Érmellék tulajdonképpen az Ér és Berettyó folyók közé eső területet jelenti.[3]

Az Ér síkságának tárgyalása

 Szatmár és Bihar vármegyék[4] területén fekszik tehát az a lápos, vizenyős terület, amelyet az Ér síkságának nevezünk. Ez a síkság egy teknőszerű hatalmas völgyben terül el, amely a Kraszna folyótól a Berettyóig terjed. Ennek a völgynek a kialakulásában főként a Szamos, a Tisza és a Kraszna folyók játszottak meghatározó szerepet. A geográfuskutatóknak már a XIX. században feltűntek azok a nagyméretű mederfoszlányok, amelyek a völgyben még ma is, a lecsapolások után is megfigyelhetők. A kutatók tehát arra a következtetésre jutottak, hogy egy ekkora kiterjedésű völgyet, mint az Érmente, nem alakíthatott ki egy ilyen csekély vízhozamú folyó, mint az Ér.

Az Ér völgyének teknőszerű mélyedése a terület geológiai mélyszerkezetével áll kapcsolatban.[5] A talajminták és mélyfúrások során megtalálták a mélyben elsüllyedve az egykori, 250 millió évvel ezelőtti Hercinai – hegységrendszer maradványait. Az évmilliók során erre az árkos törésekkel teleszabdalt, kristályos kőzetekből álló alapra rakódott rá a Pannon-tenger több ezer méter vastag üledéke.

Néhány szó a gólyáról

A természetben és a természetből élő parasztember nemcsak tenyészti háziállatait, hanem a vadon élőket is jól ismeri. Életmódjukat, jellegzetes szokásaikat, mindennapi életük rendjét, viselkedésüket számon tartja. Felismeri az egyes állatok hangját, nyomát, tartózkodási helyét, feltűnésének, megszólalásának idejét. Tisztában van hasznukkal, kárukkal, elűzésüknek, távoltartásuknak, oda szoktatásuknak, becsalogatásuknak módozataival, technikáival. Tudja hogyan szaporodik, neveli utódait, mivel táplálkozik, mennyi szükséges és mennyi káros számú belőlük. Mindezekből a maga számára fontos következtetéseket von le. A rendestől eltérő viselkedésükből, jelenlétükből, szokatlan hangjukból jósol, hiedelmekkel veszi körül. Utánozza ilyen-olyan céllal hangjukat, mozgásukat. A velük való találkozásai, furcsa esetei családi, közösségi beszédtémákká válhatnak, igaztörténetek, mondák, mesék, anekdoták alapjai, alkotórészei lehetnek. Egy-egy állat valós vagy vélt tulajdonságai emberi jellemzésre is alkalmasak, szerepet játszanak a névadásban. Némelyikük szinte önálló életre kelhet, szimbólummá válhat, mitikus alakká növekedhet. Szinte végtelenségig sorolhatnók az ember és a vadon élő állat viszonyának különböző formáit, területeit. Jómagam néprajzi gyűjtéseim során fel-feljegyeztem az efféle történeteket, illetve érdeklődtem afelől, hogy mit tudnak egyik-másik teljesen vadon élő, vagy az ember környezetében előforduló, de nem tenyésztett állatról (pl. gólya, fecske, gerle, sündisznó, veréb, gyík, vakond, cserebogár, hörcsög, varjú). Úgy vélem közülük nem egyről mások is szívesen hallanának.