Hírek
A vidéki múzeumok belső hangja
2012. április 4-én lépett hatályba az a kormányrendelet (1094/2012, (IV.3.)), amelynek értelmében a kijelölt, a határozatban megnevezett szervek feladatul kapták, hogy a magyarországi megyei múzeumi szervezetek fenntartását, működését, egyáltalán: létezését megváltoztató döntések végrehajtását előkészítsék, részleteit kidolgozzák. Számunkra, gyakorló muzeológusok számára ez már nem az első változás hírét hozza ebben az évben. Talán kicsit túlzás, de 2012 számunkra a korábban sem ritka nehéz helyzetekhez képest is a bizonytalanság éve, amelynek egyetlen állandó jellemzője nem a spontán változás, hanem az elrendelt változtatás. A kormányhatározat
„1.5. egyetért azzal, hogy a Törvény alapján állami tulajdonba és fenntartásba került megyei könyvtárak és megyei múzeumok, valamint kulturális és közgyűjteményi feladatokat ellátó alapítványok, közalapítványok és gazdasági társaságok (a továbbiakban együtt: megyei múzeumok és könyvtárak) a megyeszékhely megyei jogú városok fenntartásába kerüljenek;
1.6. egyetért azzal, hogy a megyei múzeumok tagintézményei elsődlegesen a területi elhelyezkedésük szerint illetékes települési önkormányzatok fenntartásába kerüljenek”
(A határozat teljes szövege: http://www.njt.hu/cgi_bin/njt_doc.exe?docid=147326.215359)
Régen és sokan látjuk, hogy az 1960-as évek óta működő (MŰKÖDŐ!!!) megyei múzeumi szervezeti hálózatnak sok hibája, hiányossága van. Nincsen rózsa…
Nem vonjuk kétségbe, sőt, saját tapasztalataink meg is győznek bennünket arról, hogy - bármilyen közigazgatási szintűek is, - az önkormányzatok kiváló fenntartói, fejlesztő, gondoskodó gazdái, saját értékeikre büszke, öntudatos működtetői lehetnek egy-egy intézménynek. Ám azt is jól tudjuk mindannyian, a szándék gyakran igazán apró összetevője a valóságnak. A gazdasági nehézségek, a személyi összetétel tekintetében rendszeresen változó települési önkormányzatok (hogy a kismúzeumok eseténél maradjunk) jószándéka nem elég ahhoz, hogy a jelenleg még hálózatként élő múzeumi szervezeti rendszer előnyeihez legalább hasonló alaphelyzetet teremtsen egy-egy vidéki kismúzeum számára. Vannak persze szerencsés, csodálnivalóan sikeres kivételek. Ám láttunk már sajnos több olyat is, hogy egy-egy éppen a hivatalos működés (helytörténeti gyűjtemény, tájház) határára érkezett, a helyi közösség saját erejéből létrehozott intézménykezdemény semmivé vált, mert a változó gazdasági környezet a fenntartást „látatlanban” vállaló önkormányzat számára semmiféle módot, forrást, keretet nem adott a működéshez. Az ilyen esetek – azon túlmenően, hogy ablakon kidobott pénzt, időt, energiát jelentenek – éppen azokra vannak a legerősebb negatív hatással, akikben a szándék megszületett: a helyi közösség tagjaira. Az efféle kudarcok közösségromboló hatása évtizedekre szól.
Megköszönve Borospatakon a Szász házaspárnak a szívélyes vendéglátást, a csapat az Ezeréves határ felé vette az irányt. De még Gyimesközéplokon nagy és kellemes meglepetésben volt részük. Az út jobb oldalán számos ember várta őket, akik különböző médiumokon keresztül szereztek értesülést e nagy vállalkozásról. A polgármesteri hivatal előtt köszöntötték és házi kenyérrel, füstölt szalonnával valamint természetesen ágyas pálinkával fogadták őket, majd jó szavakkal és áldásokkal engedték tovább lovasainkat útjukra.
Lovasaink Csíksomlyóról az Ezeréves határ irányba indultak. Útjuk Csíkborzsova, Csíkszentmiklós és Csíkszépvíz falvain vitt keresztül. E falvak lakói római katolikus székelyek, akiket keményen megedzettek az évszázadok viharai, hiszen a terület történelme folyamán folyamatosan ki volt téve háborúskodásoknak. Különösen fekete betűkkel szerepel krónikáikban az 1694. esztendő, mikor is a Gyimesi-szoroson váratlanul betört tatárok feldúlták egész Felcsíkot, Csíkszentdomokostól Csíkszentkirályig, s ahol megjelentek, ott égettek, raboltak, az ellenállókat irgalmatlanul kivégezték és mintegy hétezer embert elhurcoltak. Ekkor számos település végleg elpusztult, mint például Czibrefalva is.
Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Gecsemáné kertben búcsút vett tanítványaitól, szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát és felkészült az áldozatra. Bátai neve csonkacsütörtök, néhol zöldcsütörtöknek is nevezték. Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgonák, a csengők és a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak vagy népies kifejezéssel: megsüketüljenek.
Március 22-én érkeztek meg a lovasok a Kis-Küküllő menti Makfalvára, ahol a régi ismerős, Kis Károly református lelkész és családjának vendégszeretetét élvezhették.
