Mazsolák
Arany János a szalontai nép emlékezetében
A szalontai népköltészet anyagát gyűjtögetve, itt-ott Arany Jánosról is hallottam egyet-mást. A hallottak között sok volt az olyan, amit sem Ercseinél, sem Kolozsvárinál, sem Gyöngyösynél nem olvastam; de meg föltűnt az is, hogy Aranyról, a jegyzőről és költőről, mennyire keveset tudnak; inkább gyermekkorából mesélgetnek egyes dolgokat s ezeket is inkább az asszonyok, mint a férfiak. Összegyűjtöttem tehát mindazt, amit hallottam és csoportosítottam a nyert adatokat, tekintet nélkül arra, van-e már róluk tudomásunk vagy nincs, valók vagy legalább is valószínűek-e vagy sem. Akiket érdekel, úgyis meg fognak tudni mindezekre felelni s észre fogják venni, mi az új adat közleményemben. S ilyen sok van, még ha az emlékezet tévedéseit nem számítom is; és ennek oka, hogy én természetszerűleg a gazdálkodó néppel érintkeztem, adataimat tőle nyertem (Bényei Sándorné, Szathmári György, Arany Mihály, Boros Lajos, Jámbor Mihály stb.), nem pedig az intelligensebb osztálytól. Azt akarom tehát bemutatni, hogyan él Arany emléke saját néposztályának, távoli rokonságának emlékezetében.*
Hogy a család régen költözött be Szalontára a biharmegyei Nagyfaluból s hogy a beköltöző ős neve Sámuel volt, általában ismeretes dolgok itt. Családfáját így ismerik: Sámuel – György – György (és János) – János (és György) – György (és János, Mihály, Ferenc) – Sára és János.
Sokan tudják még azt is, hogy házuk kicsiny «gazos» ház, amolyan «cserin»-lakás volt: «úcs csinálták aszt, kírem szípen, hogy két fëcskefarku-gerendát szëmbë ëgymással lëástak a fődbe, ótán kërëszbe vetëttek rajtuk ëgy harmadikat: êre pácákat erősítëttek úgy, hogy a pácikók vígeji a fődet írtík, ótán szalmát mëg gaszt hintëttek rájuk; még a kútostor is venyigébűl vót fonva, av vëdër mëg kákábúl.»
Költőnk apjára, Arany Györgyre is sokan emlékeznek; tudják, hogy amolyan «két ökrös» földesgazda volt, néhány köböl földdel, annyira szegények voltak, hogy van, aki arra is emlékezik: «mikor eccër felesíge hazavitte a szomszídba a kőccsönkírt dagasztószéklábat». Mondják azt is, hogy «magoss, sován, barna embër vót», amolyan egyszerű, de írni-olvasni tudó, józaneszű földesgazda: «gyönyörű szípen tudott ám mesélni; ugy fojt a szájárúl asz szó, mint a csurgatott míz». Emlegetik, hogy «eccër a tehene kilükte a szemit» s hogy milyen csodálatosan gyógyult meg magától. Nagyon boldogan élt feleségével, Megyeri Sárával, kiről azonban csak annyit hallottam, hogy «nagyon dógos asszon vót a, magaszűtte, magamosta vászonpendejbe járt, ótán ëgy nap së hijánzott a templombúl».
A bocskor egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, bocskorszíjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga lehetett kikészített bőr, de készítettek bocskort szőrösen hagyott, kikészítetlen bőrből is. Formája szerint lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzható, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és bal láb szerint külön formájú. Készítette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készítettek bocskorkaptafán. Az alföldi magyarság a Kiskunságtól a Felföldig és a Nyírségig a kerek fejű, ráncos orrú bocskort hordta. Az Alföldön a Köröstől és a Kiskunságtól délre és a Dunántúl déli részén talpból és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort viselték. A Fekete-Körös völgyi magyarság az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott. Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszíjat fűzték.
